Körteíz
János mindenütt feltalálja magát,
egyedül otthon, a lakásában nem.
Amióta tudatosította ezt, már
nem tudja nem tényként kezelni, ezért
aztán évek óta ki nem mozdul a
lakásából, bárhova is ül, fekszik,
odaragad magához, legyökere-
zik, mint a tölgyfa, kiáll maga mellett.
Egyszer télen hatalmas hangzavarra
ébredt, éjjel volt, kereste a villany-
kapcsolót, eszébe jutott, az égő
kipislant. Szokásától eltérően
kinyitotta a fehér bejárati
ajtót, késztetést érzett, hogy a folyo-
só légyszaros ablakához menjen. Úgy
haladt, mint az óra kismutatója.
Váratlanul becsukódott a kitárt
ajtó, hallotta, valaki belülről
a zárat elfordítja. Csak magára
tudott gondolni, kire is másra. Csak
ő csukhatta be, zárhatta magára.
Lerohant a szűk lépcsőn, párosával
vette a lépcsőfokokat. Kiért a
tízemeletes panelből. Kint a hold
a szemébe világított, karácsony
éjjele volt. Láthatta, hogy a parkon
keresztül jött valaki, lábnyomai
még jól látszottak a ropogós hóban.
Minden egyes lábnyomba belelépve
távolodott a lakótömbtől. Hátra-
pillantott. Látta, szobájában ég a
villany. Csuklás közben körteízt érzett.
(Megjelent az Alföld 2022/11-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, L. Ritók Nóra grafikája alapján készült.)
Hozzászólások